Van ez a film, aminek az a címe, hogy True Romance. Nem tudom ki látta és ki nem, de az utóbbiaknak mindenképp érdemes lecsekkolni, hogy van-e belőle egy példány a környékbeli videotékában. Én imádom, a sajátom már karcosabb, mint a nagyapám szatmári szilvája, amiből csak az egyik igaz. Szóval van ez a film, ami többek közt arról szól, hogy van egy bőröndnyi kokain, aminek nyoma vész, majd Hollywoodban köt ki a filmes cápák közt. Az ottani producerek egyike egy Andy Vajna imitátor, aki vietnámi filmekkel kereste meg azt a hatalmas lét, amivel meg akarja venni a kokót. Amikor arra kerül sor, hogy a világhírű Coming Home in a bodybag (nagyjából azt jelenti, hogy Hazatérés hullazsákban) című film folytatásának címet kell adni, egy talpnyaló asszisztens bedobja a nyerő megoldást: Coming Home in the bodybag 2. Na, most én is így vagyok ezzel. Tesco Titok 2. hát… nem tudom… hozzáteszem, amikor ezt írom, még gőzöm sincs mi lesz a könyv címe, de az biztos, hogy pár bakelit keretes, kockaszemüveges kreatív, akit a kiadó szerzett valami mosóporos guru reklámügynökségtől, most egy nagyobb trombita elszívása után ezerrel agyal a feladaton. Nem lennék meglepve, ha ugyanezzel a megoldással rukkolnának elő.
A folytatásokkal mindig az a baj, hogy a közönségnek már van valamiféle elvárása a dologgal kapcsolatban. A Rambó és a Roki is ilyenek, hogy ne menjek mesze a fenti példától. Az elsővel kapcsolatban tutira lehet menni a mozi pénztárnál, hiszen nincs az az Isten, hogy a jó öreg vietnámi veterán ne győzzön megint, illetve az utóbbi címszereplője is hót ziher, hogy fel fog állni, mielőtt tízet számolnának rá. De ez igaz a bújtatott dolgokra is. Mint például a Csillagok háborúja. Simán elképzelhetetlen, hogy a jó öreg Darth vesz egy nagy levegőt és lenyom mindenkit. Áááá! Mondjuk nekem volt egy kis parám, amikor a Birodalom visszavág kijött a mozikba annak idején jó régen. Az első rész azzal ért véget, hogy az ifjú Skywalker felpukkantja a halálcsillagot, mint kezdő ligeti roma a héliumos lufit. A másodikban pedig ugyanez a figura valami hóbuckákon bóklászik és csak úgy éli túl a vihart, hogy bevarrja magát egy állatira gusztustalan jószág bűzös gyomrába. Szóval van az úgy, hogy az ember hirtelen nem azt kapja, amit vár. Remélem most ez nem így lesz, mert amivel én itt kísérletet teszek, az szintén egy folytatás. Rögtön itt jön a következő kérdés, ami a folytatásokkal kapcsolatban szokott az ember agyában megfogalmazódni. Mi a francnak kell folytatás? Nos, a válasz egyszerű. Ami bejön, abból kell még egy. És a Tesco Titok bejött. Frankón sokan vették meg és még többen töltötték le a netről PDF formátumban, hogy törném el a kezüket. Mindegy, a lényeg az, hogy sok emberhez eljutott. Végül is ez volt a cél. Ugyanakkor azt is szeretném leszögezni itt az elején, hogy a folytatás nem az én ötletem volt. Már az első könyvvel is vért izzadtam, dehogy akartam én újat írni. (Akik azt hiszik, hogy ezek az előszók a könyv befejeztével íródnak, nagyot tévednek. Tök az elején vagyok és rettegek, hogy mikor fogom befejezni. Ha egyáltalán…) Nyugodtan ültem a babérjaimon, amikor felhívtak a kiadótól, hogy helló! Lett itt egy csomó ember, akinek vannak sztorijai. Szintén Teszkósok. Szívesen elmondanák, és akkor lehetne folytatni a megkezdett történeteket. Isteni! Én azt hittem mindent leírtam, ami persze igaz is, de amit maguk olvastak, azok ugyebár főleg velem estek meg. Akik viszont a kiadónál kopogtattak sokkal magasabbról látták a rendszert. Áruház-igazgatók, biztonsági igazgatók, személyzeti igazgatók… csupa olyan nagykutya, akikkel annak idején örültem, ha szót válthattam. És mindnek volt egy története. Persze az elején jól megválasztott álnevek és freemailes címek mögé bújtak, óvatosan kellet eljárni, hátha Gurgula 54 mögött maga Hardy Mihály rejtőzik bosszúra éhesen. Első körben le kellett csekkolni a sztorikat. A kiadó bekért pár történetet, amit átküldött nekem, hogy olvassam el, lehet-e benne valami izgi. Idő volt mire a rengeteg sztori végére értem, de megérte, mert volt olyan, aminél még én is leraktam a hajamat. Az egyik kollega elmeséli, hogy maguk pontosan mit is tankolnak a Teszkó benzinkútjainál, amikor azt hiszik, hogy benzint, hogyan vadásszák le a biztonsági igazgatók a védett madarakat a bezárt áruházban Szent-este, és még arra is fény derül, milyen hibákat vét egy pék, amikor kénytelen műszaki cikkeket leltározni. Lesz szó arról, hogy hány titkos rekesze van egy hússzállító autónak, hogy lehet megpukkantani egy kamionnyi Unicumot, mit lopott a börtönőr, és megtudhatják, milyen titkosszolgálati eszközöket használ a Teszkó, hogy megfigyelje magukat. Volt, aki elolvasván az előző könyvem utolsó fejezetét pontos tervet készített arról, hogyan lehet felnyomni a Teszkó főpénztárát, és azt küldte el egy levélben, de olyan is akadt, aki részletes útmutatót csinált azoknak, akik szeretnének munkaügyi pert nyerni a shoppingmamut ellen. Szóval sikerült engem kiokosítani meglehetősen extrém témákban és én úgy döntöttem, hogy ezt most megosztom magukkal. Lesz, ami lesz. De mielőtt belevágnék az újba, pár szót a régiről.
Amikor elkezdtem írni az első könyvet fingom nem volt, hogy mekkora fába vágom a fejszémet. Voltak nagyarcú ismerőseim, akik azt mondták, hogy az írás nem szól másról, mint a magyar ABC-ben megtalálható betűk bizonyos sorrendbe történő rendezéséről… ja. Nem ők verték a klaviatúrát két újjal heteken át, néha olyan idegesen a sok elütéstől, hogy a space gomb többször is átlyukasztotta a billentyűzetet. Mindegy. A lényeg belekerült. Voltak, akik azzal riogattak, hogy a Teszkó még a gazdaságos alsógatyámat is le fogja perelni. Ez a lehetőség valóban fennállt és az áruházlánc be is próbálkozott, de az az irat, amelyet az ügyvédjük csinált valamiféle „beperlés varázslóval” nem igazán érte el a kívánt hatást. Ne kérjék, hogy idézzek a beadványból, mert a fele számomra érthetetlen volt, a másik fele meg rizsa, amire nem is nagyon emlékszem. Arra viszont igen, hogy a kemény hangú telefax (!) üzenet alján szerepelt egy mondat, miszerint a levélben foglaltak nem feltétlenül tükrözik a Tesco Áruházak Zrt. hivatalos álláspontját az üggyel kapcsolatban. Na, erre még én sem voltam képes gombot varrni. Jön egy levél hogy fúha, meg reszkessünk, meg ilyesmik, majd a végén, hogy ez nem is feltétlenül igaz. Ennyit erről. A keresetet a bíróság elutasította, így elhárult a fejem fölül a veszély, hogy kék-fehér csíkos rabruhában szorítsam valahol a rácsot olyanokkal együtt, akik beszóltak az Osannak, vagy szájukra vették a Korát. Érdekes módon azzal nem nagyon próbálkoztak, hogy amit leírtam az nem igaz. Pedig az okosok azt mondták, hogy egy könyv eladási statisztikáinak mindig jót tesz a botrány. A kiadó várt is erre, sőt állítólag fel is készült, de csak nem jött igazi támadás. Sebaj. Majd máskor.
A kritikai felhangok azonban hamar elértek engem is. Sokan fikáztak, hogy minek írom le a stiklijeimet. Mások meg bíztattak, sőt olyan véleményt is hallottam, hogy a könyvem jobb, mint a Zabhegyező. Ennek egy ideig nem tudtam örülni, mert nem olvastam az említett művet. Miután elolvastam, akkor meg nem tudtam elhinni. Tényleg emberek! Odáig én is eljutottam, hogy az írás és a leírás között van némi különbség. Az írást meghagyom a hozzáértőknek, én megelégszem annyival, hogy leírom, ami történt. Azt is a fejemhez vágták, hogy kiszínezem a dolgokat. Ez is kamu. Tessék eljönni dolgozni egyet a Teszkóba és mindenki megtapasztalhatja a saját bőrén, hogy amit elmeséltem az utolsó szóig igaz. A legjobban az a kritika tetszett, amely szerint eggyel több könyvet írtam, mint amennyit olvastam. Ja. Ez sem lőtt nagyon mellé, ha teljesen frankó akarok itt lenni. De ha ez a könyv megjelenik, akkor már nem lesz igaza, mert kettő null ide.
